...a magány újra mellém dől, cigifüst száll az erkélyről.

Egy újabb szál cigi, egy újabb gondolat, egy jelentéktelen dolog, de mégis fojtogat...

Csak egy idézetet írt ki az üzenő falára, de bennem ismét fellobbant a remény pedig azt sem tudom, hogy nekem szól-e.

Lányból vagyok, így hajlamos vagyok eltúlozni dolgokat, vagy éppen alábecsülni őket. Szinte mindent túlreagálok, a bolhából is elefántot csinálok.. hisztizek a semmiért, álomvilágban élek. De amikor azt mondom: szeretlek, az sosem hazugság!

Felednem kell a múltam, ha nem akarok úgy élni, mint egy gyűrött felmosórongy. De mindig újra és újra meghallgatom azokat a zenéket, amelyeket akkor szerettem, újra megnézem a régi képeket, ösztönösen előidézem az emlékeket - és egész nap, minden percben azon elmélkedem, hogy vajon az, ami engem ennyire megvisel, őt is megviseli?

Azokon a napokon, amikor éppen csak összefutottunk, mindig erősebb voltam, mint a többi átlagos napon. Azokon a napokon, amikor rám mosolyogtál, úgy éreztem nincs lehetetlen. Azokon a napokon, amikor beszélgettünk is, táncoltam a tükör előtt, énekeltem a zuhany alatt, nevettem a testvérem faviccein, és ezerszer meghallgattam a dalt, amit te mutattál. Azokon a napokon amikor hozzám értél, bolondot csináltam magamból ismeretlenek előtt, elmondtam az embereknek mennyire szeretem őket, és nevettem míg a könnyem ki csordult. Azokon a napokon.. csak miattad: tényleg önmagam voltam.

Csak egy ölelés volt, amivel kezdődött. ártatlan volt, mint az első csepp könnyem amit azért ejtettem, mert rádöbbentem, hogy nem egy ölelést jelentett ez nekem. sokkal többet, sokkal többet… de az élet úgy rendezte, hogy ne lehessen…Van egy kép amit minden nap nézek, van egy illat amit minden nap érzek, van egy érzés ami felejthetetlen, van egy boldog emlék ami kegyetlen.